Emily

Sziasztok! Életem első évében egy sötét pincébe voltam bezárva. Az ajtóból épphogy ki tudtam lépni, de onnan sem láttam semmit. Csak onnan tudtam, hogy mi az a világ, hogy néha sikerült megszöknöm, olyankor az utcát jártam, mert éhes voltam. Találtam egy barátot, akivel együtt kóboroltunk, de őt elütötte az autó. Az ő áldozata hozott menedéket nekem is: a civil állatmentők mindkettőnket elvittek, és azóta már az imádott ideiglenes befogadómnál élem az életemet.

Ma olyan izmos és fényes bundájú vagyok, hogy el se hinnétek, régen mennyit éheztem. Azt mondják, hiperaktív vagyok, szerintem mindenki más lassú. Ha befogadsz engem, én aztán gondoskodni fogok róla, hogy a hétvégék innentől ne kanapén fekvéssel teljenek, hanem sétával, kirándulással és játékkal! Ha van másik kutyád, remélem, ő is szeret játszani, mert én imádok birkózni! Az emberekkel is még úgy játszok, mint a kutyákkal, mert még nem tanultam meg, mi a különbség. Azt mondja az ideiglenes gazdim, hogy az emberek kezét nem szabad bekapni. Ha befogadsz, erről le kell majd szoktatnod, mert én még hajlamos vagyok túlpörögni az izgalomtól, hogy végre ott egy ember, akit szerethetek.

Egyszer már megpróbáltak örökbefogadni, de visszaadtak, mert az utcán még féltem kakilni és visszavittem a lakásba a dolgot. Az ideiglenes befogadóm azt ígérte, hogy ha adsz nekem egy kis időt, hogy megszokjam az új környezetem, nem lesz már ilyen gond. Csak igénylem, hogy foglalkozzanak velem, mégiscsak egy pincében nevelkedtem.