Lurkó

Szia, én Lurkó lennék, a kedves, már idős, feketecser bundás úr, és én is, ahogy oly sokan, csodagazdira várok! 

Több hónapja, hogy bekerültem erre a Jász-Nagykun-Szolnok megyei gyepmesteri telepre, ahol azóta is élek. Utcáról hoztak be ide, és borzasztóan félek. Mert itt a halál jár mindenhol, lehelete minden porcikánkat átjárja, és nem békésen, egy hosszú, gyönyörű és teljes élet után ölel minket keblére, miközben családunk simogat és becéz, hanem erőszakosan és durván kénytelen elvinni minket, mert emberek pénzért így döntenek. 

Itt a remény már sokunk szívében meghalt, néhányunk szívében még ott él, de néhányunknak soha nem is volt. Mert mit is remélhetnénk...?

Fájdalomsikoly és halálhörgés hallik éjjel és nappal, mindenórás mamák érkeznek, vérünket szívják folytonosan az élősködők, mert itt erre is sajnálják a pénzt.

Itt sírunk, zokogunk minden nap az éhségtől, hiszen csak konyhai moslékot kapunk, a szomjúságtól, mert nem sűrűn adnak friss vizet, na, és persze a félelemtől és a magánytól... 

Nekem valószínűleg sosem voltak kutyabarátaim, nem becézett soha senki, nem mentem játszórandira, ahogy házat sem láttam még soha belülről.

Egy kutyusnak sem szabadna ilyen borzasztóan egyedül és elhanyagoltan élni, mégis annyian vegetálunk így... És én is így éltem hosszú, nagyon hosszú éveken át.

Aztán jött a telep, és már ez az "otthonom", ahol rég lejárt a 45 napom, úgyhogy a halál bármikor eljöhet értem egy állatorvos képében, mert ez a törvény, és rengetegen várnak a beszállításra, ami sokkal több pénzt hoz, mint a tartásunk...

Igen, ez egy üzlet. És én nem kellek senkinek, mert habár testem apróbb, lelkem szép, de alig maroknyi ember tud arról, hogy létezem.

Emberekkel bájos, barátságos vagyok, de más kutyákkal nem tudni, mivel ezen a telepen is folyton a kennelekben vagyunk, hiszen se séta, se játék, se mókakacagás nem jut nekünk, csak ez a néhány tenyérnyi hely, de szomszédaimmal nem raplizok.

Nagyon szívesen látnék még sokat a nagyvilágból, imádnék komótosan kirándulni, mindent felfedezni, hiszen én sosem láttam semmit. De ha már kapnék egy puha fekhelyet, finom falatokat, simogatást és becézést, én leszek a kerekvilág legboldogabb kutyája.

Mert én olyan kevéssel beérném.  ÉN MÉG PRÓBÁLOK HINNI A CSODÁBAN.

Hogy nem itt fogom lehunyni utoljára szemeimet, hogy rám is vár a boldogság, új családom hamarosan rám talál, és olyan nagyon boldogok leszünk együtt!