Lali

Lali vagyok.
Körülbelül 5-6 éves, közepes testű, ivartalanított kan kutya.
Nem vagyok kölyök már, de nem is öreg. Az életem legszebb éveit még valaki mellett tölthetném… ha valaki észrevenne.

Egy idős nénihez próbáltam csapódni, mert a szívem mindig az emberekhez húz. Éreztem benne a jóságot, azt a csendes szeretetet, amit csak az ember tud adni. De sajnos a néni már nem tudott magához venni – és így kerültem ide, a gyepmesteri telepre.
Azóta várok. Napról napra, hűségesen, reménykedve. Várom, hogy újra megszólítson valaki – hogy azt mondja: „Gyere, Lali, most már hazaértél.”

Itt a telepen minden nap egyforma. Lánc, hideg beton, néhány jó szó, ha szerencsém van. De én nem adom fel. Még mindig hiszem, hogy valahol ott kint él az én emberem.
Egy ember, akinek a szíve épp annyira üres, mint az én helyem a kennelben, és aki megérzi, hogy mi ketten egymáshoz tartozunk.

Én egy szelíd, barátságos, bújós és játékos kutya vagyok.
Szeretek futni az udvaron, örömmel fogadom a simogatást, és minden apró figyelemért hálás vagyok.
Jó étvágyam van, egészséges vagyok, és tele vagyok szeretettel, amit odaadnék valakinek, aki elfogad.

De az idő telik… és én nem szeretnék több telet, több rideg napot látni a rács mögül.
Segíts nekem, kérlek.
Ha nem tudsz befogadni, akkor is oszd meg a történetem. Mert lehet, hogy a te megosztásod menti meg az életem.